Szennyvíztisztítás követelményei és a tisztítótelep típusválasztási lehetőségei Magyarországon - 2. oldal

A tervezett hazai rendelkezés szigorításai

Az EU csatlakozás jogi feltételeinek teljesítése érdekében készített 9/2002 (III. 22.) rendelet szabályozása a nitrifikációs igényre (ammóniumtartalom csökkentés) vonatkozóan a korábbinál, s így a most két évre meghosszabbítottnál valamivel szigorúbb volt. A téli időszakban a kistelepülések szennyvíztisztítóinál is gyakorlatilag tökéletes nitrifikációt követelt meg (NH₄-N < 10 mg/l), ami a hazai kontinentális éghajlatnál teljesíthetetlen. A 10000 lakos egyenérték (LE) terhelésnél nagyobb telepekre is szigorúbb volt az előírás a korábbinál, de az megfelelő telepkiépítéssel (nitrifikációval és denitrifikációval, valamint biológiai és/vagy vegyszeres többletfoszfor eltávolítással) és üzemeltetéssel teljesíthető lett volna.

A kis telepeknél a téli időszakban megkövetelt, gyakorlatilag teljes nitrifikáció (NH₄-N < 10 mg/l) csakis a telepek irreális, többszörös (mintegy 5-10-szeres) túlméretezésével lehetséges. A kis településeknél felmerülő óriási többletköltség igény miatt ilyen szabályozást, előírásokat az ilyen településekre, vagy szennyvíztisztító telepekre egyébként az EU saját tagországainál sem alkalmaz. Szerencsés lenne ezért országunknak minél előbb az EU tagjává válni, hogy annak javaslatát akár egy az egyben is átvehessük, s ezzel komoly költségeket takaríthassunk meg a kis tisztítótelepek kiépítésénél. Igaz ugyan, hogy ugyanez a rendelkezés javaslat nálunk a nagyobb, különösen a százezer LE fölötti telepeknél számottevő beruházásigényt jelentene, ezt azonban az eddigi befogadó-védelmünk puhaságának, a nagyvárosi szennyvíztisztító kiépítés túlzottan lassú, a kor igényétől elmaradó fejlesztésének köszönhetjük.

Érdemes azonban a hivatkozott, s most legalább két évre hatályon kívül helyezett rendelkezést a nagyobb szennyvíztisztítók (> 10 ezer LE) kibocsátási határértékeit illetően a hatásfok előírás alapján is pontosabban megvizsgálni. Ez a KOI -re 75, a foszforra 80 %-os eltávolítást ír elő. A tisztítás hatásfokát a tisztítóba érkező nyers szennyvízre kell számítani. A KOI 75 %-os csökkentése az eleveniszapos tisztítással a lakossági szennyvizeknél, illetőleg biológiailag jól bontható szennyezőket tartalmazó élelmiszeripari szennyvizeknél is nagy biztonsággal elérhető. A biológiailag bonthatatlan, ugyanakkor a bikromátos oxidációval elroncsolható, oxidálható szerves vegyületek (ipari szennyezések) okozhatnak ebben a tekintetben csak problémát. Az ilyen anyagokat tartalmazó szennyvizeket tehát nem szabad ezeknek a szennyezőknek a megfelelő, előzetes eltávolítása, átalakítása nélkül a közcsatornába engedni. Ez a közcsatorna rendeletének, előírásaival, határértékeivel biztosítható. Az 1000 mg KOI/l -e közcsatorna korlátozás önmagában nem kellő garancia a fentiekre, de a többi komponensek egyidejű limitálása már megfelelőnek tűnik. A biológiailag jól bontható szerves anyagok kibocsátásának korlátozása azonban nem egyértelmű hatású. Azok angol, vagy német előírásokhoz hasonló szabályozása és a belőlük számítható terhelés alapján történő költségtételezése talán szerencsésebb lenne.

Tulajdonképpen a BOI₅ esetében is hasonló a helyzet. A százalékos hatásfokkal behatárolható határérték ilyen értelmű elérése egyáltalán nem látszik problémának az olyan üzemeknél, ahol nitrifikációt is kell alkalmazni. Márpedig mind a tervezett, mint a reaktivált rendelet szerint erre gyakorlatilag az összes hazai szennyvíztisztítóban szükség van.

A foszfor esetében a fenti igény azt jelenti, hogy a százezer LE-nél nagyobb terhelésű telepeknél is a gyakorlatban 1,5 mg/l körül lehet a tisztított vizek összes foszfor tartalma, hiszen a hazai, városi szennyvizeink foszfortartalma nem igen van 7,5 mg/l koncentráció alatt. Más kérdés, ha a befogadó a kiemelten védett kategóriába esik, amikor is 0,7 mg/l az összes foszfor tartalom határértéke. Ilyen nagyobb telep azonban talán egyedül csak a keszthelyi. Ott viszont a Balaton miatt már most is fokozott foszforeltávolítás a követelmény.

A 9/2002 rendelet szerinti foszfor határérték azért a nagyvárosok esetén mégis fejlesztést igényelt volna. Némileg segít ugyan, hogy az oda települt élelmiszeripari üzemek szennyvizei a KOI/összes P arányt rendszerint megnövelik a szennyvízben, ami a biológiai úton történő foszforeltávolítás hatásfokát javítja. Ellene hat ennek az ugyanitt általánosan alkalmazott előülepítés biológiára kerülő szennyvíz KOI/összes P arányát csökkentő hatása. Az előülepítést persze a biológiai kapacitás csökkentése, s a primer iszapból kinyerhető nagyobb gázhozam érdekében preferálják az üzemek. A különböző érdekeltségek ellenére az optimum kialakításával azonban a jövőben az ilyen mérettartományba tartozó telepeknek sem valószínű, hogy komoly problémái legyenek a százalékos hatásfokkal behatárolt határértékek elérésénél.

Természetesen más a helyzete a korábbi rendelet reaktiválásával valamennyi III-VI kategóriába tartozó szennyvíztisztítónknak (üzemmérettől függetlenül), hiszen azok gyakorlatilag mind folyóvízbe vezetik a tisztított vizeiket, ahol elvileg nincs foszfor határérték. Ebbe a határértékbe azonban mint már utalás történt arra a regionális hatóságoknak is van némi beleszólási lehetősége.

Az összes nitrogén határérték tekintetében a nagyvárosok a 9/2002 rendelet alapján is ugyancsak kedvezőtlenebb helyzetben látszottak lenni a jövőben a százalékos nitrogén eltávolítás figyelembevételével, mint a számszerű határérték alapján. A hatásfokkal megkövetelt mérték, vagy határérték a nitrogénnél is kedvezőbb, hasonlóan a foszfor esetéhez. Fontos, hogy a hatásfokot a tisztítóba érkező nyers szennyvízre számolják. A rendelet rosszabb értékét, a 80 %-os eltávolítás követelményét figyelembe véve is, a 10 mg TN/l kibocsátási határérték csak 50 mg/l körüli befolyó szennyvíz összes nitrogéntartalom esetén követelmény, ami azt jelenti, hogy a tisztítóba érkező szennyvizeknek ekkor 40 mg/l körüli ammónium tartalma kellene legyen. Nos a hazai szennyvizek a tapasztalatok szerint ennél általában töményebbek, így a kibocsátási határérték is valamivel nagyobb lehet a 10 mg TN/l értéknél.

Hasonlóan még kedvezőbb a helyzete a korábbi rendelet reaktiválásával valamennyi III-VI kategóriába tartozó szennyvíztisztítónknak (üzemmérettől függetlenül) a nitrogéneltávolítás (meghatározóan a denitrifikáció) tekintetében, hiszen azok gyakorlatilag mind folyóvízbe vezetik a tisztított vizeiket, ahol elvileg nincs nitrát határérték. A regionális hatóságok ezt befolyásoló lehetőségeit illetően azonban a nitrátnál is ugyanaz a helyzet, mint a foszfor esetén.