Szennyvíztisztítás követelményei és a tisztítótelep típusválasztási lehetőségei Magyarországon - 4. oldal
Hazai szennyvíztisztítás típusválasztása
A hazai kontinentális éghajlat miatt télen (<10 oC szennyvíz, illetőleg talajvíz hőmérséklet esetén) az ammónium-tartalom téli, 10-30 mg NH4-N/l koncentráció alá történő csökkentése természetes szennyvíztisztító rendszerekkel lehetetlen. Ennek megfelelően az ilyen rendszerek építését hazánkban a rendelet hatályba lépésétől kezdődően nem szabadna engedélyezni, sőt a már megépítettek üzemeltetését is le kellene állítani. Az EU országaiban napjainkban ugyanakkor éppen az ilyen tisztítók kiépítését támogatják különös figyelemmel, természetesen az osztrák, vagy német (5. és 6. táblázat), vagy azokhoz hasonló elvárásokat támasztva azok tisztításával szemben (5000 LE terhelés alatti üzemeknél általában nem kell nitrifikáció, denitrifikáció és többletfoszfor eltávolítás sem) (Kirchner et al., 1997).
A korábban megépített, többnyire nyárfás öntöző, elszivárogtató rendszereket persze értelmetlen lenne nálunk megszüntetni, de gondos felülvizsgálatuk az új rendelkezés teljesítését illetően elengedhetetlen. Megfelelően kis fajlagos terhelés esetén a legegyszerűbb technológia is alkalmas lehet a szükséges tisztításra, kivéve a téli nitrifikációt / denitrifikációt, és a foszfor csaknem teljes mértékű eltávolítását. Szükség esetén azonban gondoskodni kell jobb hatásfokú tisztítással történő helyettesítésről.
A hazai gyakorlatban megépített csepegtetőtestek a téli, alacsony hőmérsékletre, a természetes szűrőrendszerekhez hasonlóan fokozottan érzékenyek, tehát nem teljesítik a jelenlegi igényeket. Amelyik ide sorolható biofilmes szennyvíztisztító típusra ez nem igaz (elárasztott biofilmes, rögzített ágyas, vagy hibrid rendszerek), hazánkban csak elvétve található egy-egy példa. Ezért a jelenleg érvényes rendelet mellett a hazánk gyakorlatában szinte kizárólagosan szóba jöhető szennyvíztisztító típus csakis az olyan nitrifikáló / denitrifikáló eleveniszapos rendszer, melyekben a többletfoszfor eltávolítása vagy speciális biológiai megoldással, vagy vegyszeres kicsapatással, esetleg a kettő kombinációjával történik.
Az eleveniszapos tisztításnál a megfelelő nitrifikáció eléréséhez lakossági szennyvizek esetében a 12 oC téli szennyvízhőmérsékletig átlagosan 10 napos oxikus (levegőztetett) iszapkor biztosítása szükséges. Ezzel közelítőleg azonos átlagos terhelés értékek a napi mintegy 0,1-
A megfelelő denitrifikáció érdekében mintegy 4-7 napos anoxikus iszapkor kell a rendszerben. Az utóbbi nem levegőztetett, de folyamatosan jól átkevert eleveniszapos medencével biztosítható, ahol a szerves anyag bontása a nitrát oxigénjével történik, egyidejűleg nitrogénné redukálva, és eltávolítva a befogadó víztestek potenciális növényi tápanyagát, minimalizálva a nappali algaprodukciót (szerves anyag terhelést), majd éjszaka azt lebontó bakteriális tevékenységet eredményező nitrátot.
A foszfor teljesebb biológiai eltávolításhoz az oxikus és anoxikus medencéken túl olyan anaerob medencetér is szükséges, ahol további 2 nap körüli átlagos iszapkor (átlagos iszap tartózkodási idő) is rendelkezésre áll. Itt az oxigén és nitrát kizárásakor speciális, úgynevezett foszfor akkumuláló heterotróf mikroorganizmusok elszaporodására (szelekció) nyílik lehetőség. Ezeknek a lényegesen nagyobb foszforfelvétele a teljes rendszer jobb átlagos foszfor eltávolítását eredményezi. Az eltávolításra kerülő fölösiszap nélkülük 1,5 , kellő részarányuknál 4-5 % foszfort tartalmaz.
A három eltérő medencetér kombinációjakor a rendszer teljes iszapkor igénye így 10-12 oC vízhőmérsékletnél 18-20 nap körüli. Alacsonyabb vízhőmérsékletnél ennél is nagyobb, amire azonban a gyakorlatban csak igen ritkán terveznek szennyvíztisztítót, éppen az egyes nemzeti előírások téli nitrifikációs igényeinek az értelemszerű mérséklése következtében. Nyáron a melegebb vízhőmérsékletnél természetesen az így adódó oxikus és anoxikus térfogatok 2/3-a is elegendő lenne a kellő nitrogén eltávolításhoz.
Kisebb szennyvíztisztítók (agglomerációk) üzemeltetési problémái
Mivel sem az EU szinkronizált hazai, sem az új-régi hazai szabályozás a nitrifikáció részletezett problémáit nem vette figyelembe, mindegyik igen súlyos terhet jelent a kis települések, kisebb agglomerációk napjainkban kiépítendő szennyvíztisztítására. A tisztítandó folyadéktérfogatra számolható nagy fajlagos csatornahossz, a szennyvíz egyértelmű lehűlését eredményezi a már korábban részletezett következménnyel. Ezen túl a csatornarendszer nagy folyadék tartózkodási ideje miatt a szennyvíz anaerob berothadása is jelentkezhet annak minden káros következményével. Az átemelő állomások betonkorróziója mellett a szennyvíz szulfid tartalma a nitrifikációt is folyamatosan károsíthatja a biológiai tisztításnál. Télen a kedvezőtlen hatások együtt jelentkezhetnek, de a berothadás nyáron a berothadás szaghatása miatt is igen zavaró lehet a környezetre. Ez nem csak a költségek további növekedését, többszöröződését jelenti, de a nem kellő biztonsággal megépített telepeknél az előírások téli teljesíthetetlenségét is. Ebben az időszakban az ilyen méretű telepeknek igen nagy valószínűséggel szennyvízbírságot kell majd fizetniük.
Elvileg a rendeletileg szabályozott bírságnak a nagyságától függ, hogy az egyes ilyen telepeknél célszerűbb lesz-e majd a bírságot fizetni (üzemeltetési költség), vagy a korszerűsítésben, túlméretezésben (beruházási költség) gondolkodni. A fajlagos bírságtétel (adott komponens határértékének túllépése alapján kiszabható bírság) az eddigi tapasztalatok szerint a pénz folyamatos inflálódásával időnként korrekcióra szorul, ami a fenti döntést ugyancsak befolyásolja. A lakossági szennyvíztelepeknél azonban a határértékek túllépése miatt az ipari szennyvizek tisztítóitól eltérően elvileg sem lehet rendeletileg leállítani a tisztítást (üzemet), mert az a lakosság elköltöztetésének az igényét (utasítását) jelentené.
Hazánkban a fenti rendeletek hatása az előzőek miatt különösen összetett. A bírsággal jelentkező többletköltség egyértelműen a fogyasztót, a lakosságot terheli üzemeltetési költséggént, vagy vízdíjként. Ehhez az önkormányzatok, illetőleg a lakosság eddig állami támogatást kapott. Az EU-hoz történő csatlakozásunkkal a támogatás megszűnik. Ez a szennyező fizessen elv fokozott érvényesítése, s egyben az adó visszacsatolás ilyen formájának a megszüntetése lesz. A bírság kiküszöbölésére szóba jöhető kapacitásbővítés ezzel szemben beruházási költség. Ahhoz a jelenlegi gazdaságpolitika csak igen sarkos elbírálás alapján ad támogatást. Többnyire csakis új beruházások esetén. Az állam ezért a 9/2002 sz. rendelettel jelentősen szigorított volna (fokozott nitrifikációs, denitrifikációs és foszfor eltávolítási igény). Az előrelépés költségeinek az adókból történő kompenzációjával ugyanakkor látszólag egyáltalán nem kívánt foglalkozni.
Az "EU szinronizált" és a régi-új szabályozás egyéb hatásai
A tervezett hazai szabályozás a kisebb üzemeknek a nagyobbakhoz képest látszólagosan engedményt tett az összes nitrogén- és foszfor határértékek tekintetében az általános kategóriába sorolt, kevésbé védett területek befogadóinál. (A nitrogén és a foszfor a befogadók eutrofizációjáért felelős tápanyagok). A tízezer LE-nél kisebb terhelésű szennyvíztisztítóknál a nem védett (általános) kategóriában (területeken), ha arra egyéb szigorítást a helyileg illetékes környezetvédelmi hatóságok (regionális felügyelőségek) nem írtak volna elő, 50 mg TN/l, illetőleg 10 mg TP/l (összes nitrogén és összes foszfor) koncentrációig a tisztított szennyvizek bírság nélkül bebocsáthatók lettek volna a befogadóba.
Az 50 mg TN/l fajlagos mennyiségből 10 mg/l ammónium-nitrogénként lehetett volna jelen. A többi kötött nitrogénből így mintegy 40-50 mg nitrát-N/l koncentráció maradt volna megengedhető. Az utóbbi csaknem 175-220 mg NO3-/l koncentrációjú tisztított szennyvíz kibocsáthatóságát jelentette volna. Ez egyrészt enyhébb, másrészt szigorúbb a régi-új hazai előírásnál. A III-VI kategóriákban ugyanis a folyóvíz befogadóknál nincs határérték a nitrát koncentrációjára. Az I-II kategóriákban 40-50 mg/l ez az érték, míg a többi kategória állóvizeinél 80 mg nitrát/l a megengedett bebocsátási koncentráció.
Hazánkban egy viszonylagosan kis fajlagos vízfelhasználással rendelkező falusias agglomerátumban a tisztítandó szennyvíz összes redukált nitrogén koncentrációja jelenleg mintegy 100-150 mg TKN/l körül alakulhat. Az utóbbi értékek a lakos egyenértéknek (LE) megfelelő napi nitrogénszennyezésből (12 g/fő nap), és a napi mintegy 75 - 125 l/fő fajlagos vízfelhasználás hányadosából adódnak. A szennyvíziszapba kerülő nitrogéntartalom nem csökkenti olyan mértékben az összes nitrogénből kialakuló nitrát koncentrációját, amivel a 40-50 mg NO3-N/l (175 - 220 mg/l nitrát) határérték elérhető lett volna. Ennek megfelelően valamennyi ilyen hazai szennyvíztisztító telepünknek denitrifikációt is kellett volna biztosítania, mégpedig a téli időszakban is. A nagyobb fajlagos vízfelhasználású (gazdagabb) térségekben kisebb mértékűt, a kisebb vízfelhasználásúaknál (szegényebbeknél) fokozottabbat. Ez azt is jelenti, hogy a szegényebb térségek fajlagos szennyvíztisztítási költsége szükségszerűen nagyobb lett volna. A tisztítás fajlagos költsége egyébként az üzemmérettel már önmagában is fordítottan arányos, ami az előző hatást tovább erősíti.
A foszfor eltávolítására vonatkozóan hasonló a tendencia. Biológiai többletfoszfor eltávolítás, vagy kémiai foszfor kicsapatás nélkül a kis települések szennyvíztisztítói csak ritkán tudták volna teljesíteni a 10 mg TP/l határértéket. A fajlagos tisztítási költséget illetően ezért ennek is hasonló hatása érvényesült volna, mint a nitrogén eltávolítási igényének.
A gyakorlatias német szabályozás éppen azzal javítja a kis szennyvíztisztítóinak a téli nitrifikációját (ATV 131A, 2000), hogy a 12 oC alatti szennyvízhőmérsékletnél az ilyen tisztítók denitrifikációt végző, nem levegőztetett (anoxikus), illetőleg biológiai többletfoszfor eltávolítás fokozására alkalmazott anaerob tereit is levegőztetni, azaz nitrifikációra hasznosítani javasolja. Ezzel javítja télen a nitrifikációt, de rontja a denitrifikációt és a biológiai többletfoszfor eltávolítást. Az utóbbi egyébként vegyszeradagolással kompenzálható a hideg időszakban. A téli időszakban a befogadóba kerülő, nyári időszakinál nagyobb nitrogénszennyezés ugyanakkor a melegebb időszak beköszöntéig ki is kerül az adott befogadóból, folyami vízszállító rendszerből (országból), nem terhelve azt különösebb eutrofizációval a melegebb időszakban.
A fentiekkel alapján megállapítható, hogy mindegyik hazai szabályozásnál mind a kis, mind a nagyobb hazai szennyvíztelepeinken is, meghatározóan a nitrifikáció továbbra is általános téli igénye miatt, gyakorlatilag csakis az eleveniszapos biológiai szennyvíztisztítás jöhet szóba elfogadható megoldásként. A régi-új rendelkezés gyakorlatilag csak a denitrifikációt, és a többletfoszfor eltávolítást nem írja elő további két évig (azt viszont üzemmérettől függetlenül). Ez utóbbiak jelentenek igen nagy kedvezményt, gyakorlatilag a rekonstrukciók elhalasztását a megfelelő denitrifikációra és biológiai többletfoszfor eltávolításra alkalmatlan nagyobb szennyvíztisztító telepeinknél. Vigyázni kell azonban a fejlesztési költségek ütemezésével, mert az EU az igényeivel a fejlesztéseket mindenképpen ki fogja követelni, s nem biztos, hogy a feladat átütemezése anyagilag is jövedelmező lesz.
Az eleveniszapos szennyvíztisztítók kiépíthető változatai
Az eleveniszapos rendszerek meghatározója a lebegő állapotban élő, szaporodó, s egyidejűleg lassú ütemben pusztuló mikroorganizmus tömege. Ez tevékenysége során mind a lebegő, mind az oldott formájú szennyező anyagokat hasznosítja, saját anyagává és sejtfal maradványává, valamint széndioxiddá alakítja. Minél kisebb a tisztító relatív szerves anyag terhelése (nagyobb iszapkor), annál nagyobb mértékben oxidálja a szerves anyagot CO2-vé, és annál kevesebb lesz a tisztítás iszapmaradéka (fajlagos fölösiszap hozam - kg iszapmaradék / kg BOI5). A biológiailag bonthatatlan szennyezők részben bezáródnak az iszapszerkezetbe (bonthatatlan szerves és szervetlen, ásványi lebegő anyagok), részben az iszap felületén is megkötődnek a molekulák adszorpciója, vagy az ionok elektrosztatikus kölcsönhatásai révén. Az utóbbiak közül hatásában a bonthatatlan szerves anyagok adszorpciója a fontosabb. Az iszapon a toxikus anyagok is adszorbeálódnak valamilyen mértékben, miközben nem csak káros szennyezést jelentenek, de a biológiai folyamatokat is károsítják.
Az iszapot az utóülepítő választja el a tisztított víztől. Az iszap recirkulációjával a mikroorganizmusok biológiai munkája sokszorosan kihasználásra kerül, ami egyidejűleg a mindenkori szennyező anyagokhoz történő kellő adaptációját is biztosítja. Az ilyen tisztítókban a korábban már említett, valamennyi szükséges mikroorganizmus csoportnak a megfelelő arányban kell elszaporodni, hogy a tisztítás a kívánt hatásfokot mindegyik szennyezőanyag (szerves anyag, ammónium, nitrát, foszfát) eltávolítására vonatkozóan biztosíthassa.
Mint eddig már többször megállapításra került, az ammóniát oxidáló, s szerves anyagot nem fogyasztó, úgynevezett nitrifikáló mikroorganizmusok (autotrófok) a hőmérsékletre a legérzékenyebbek, mivel ezek energianyeresége messze kisebb a szerves szén oxidációját végző heterotrófokénál. A nitrifikálókat ezért az oxigénellátottság is jobban befolyásolja, mint a heterotrófokat. A nitrifikáció csak nagyobb oxigénkoncentráció esetén kellő sebességű, amiért a levegőztetést annak a mindenkori oxigénigénye szerint szabályozni is kell.
A nitrát redukciójára a heterotrófok nagy része képes. Oxigén hiányában a nitrát oxigénjét hasznosítják. Ezt azonban csakis oxigén hiányában teszik. Elsődlegesen azok is az elemi oxigént hasznosítják, de az oxigénnek a nitrát bontásában egyéb gátló hatása is van. Ezért kell a denitrifikáláshoz anoxikus, vagy oxigénmentes környezet. A már ugyancsak említett többletfoszfort akkumuláló fajok ugyanakkor csak az oxigén, és a nitrát egyidejű hiánya esetén fejtik ki áldásos tevékenységüket. A kialakítandó rendszereknek tehát okvetlenül három ilyen eltérő környezetet magába foglaló technológiának kell lenniük.
A levegőztetett, nem levegőztetett (de nitrátot tartalmazó), valamint sem oxigént, sem nitrátot nem tartalmazó környezet azonban nem szükséges, hogy térben kövesse egymást. Lehet azokat időben is váltogatni, akár egyetlen reaktorban is. A felsorolt mikroorganizmus fajok át tudnak vészelni bizonyos időtartamot a nekik kedvezőtlenebb, másik fajoknak ideális környezetben is. Ilyen képességük nélkül a kombinált rendszerek üzemképtelenek lennének, nem fejlődhetett volna ki. Mivel az egyes szerves anyagot fogyasztó csoportok (szerves anyag oxidáló, nitrát redukáló és többletfoszfor akkumuláló) szerves tápanyag érzékenysége is különböző, a térben ciklikus rendszereknél előbb az anaerob, majd az anoxikus, s végül a levegőztetett tér sorrend a célszerű. Az időben ciklizált megoldásnál a tápanyag szakaszos adagolásának ugyanennek az elvnek megfelelően kell történnie. A nem levegőztetett tereket kevertetni kell, hogy az iszap ne ülepedjen ki, s a mikroorganizmusok folyamatos, jó tápanyag ellátottsága biztosítva legyen.
Mindezek alapján belátható, hogy az ilyen, három eltérő tápanyag-ellátottságot biztosító rendszerek sokféle változatban kiépíthetők. Az egyes medencerészek formai (csőszerű, vagy teljesen kevert tank) kialakítása, a tisztítandó nyers szennyvíz egy, vagy több ponton, programozottan, szabályozottan történő bevezetése, a visszaforgatott iszap (iszapos folyadékáramok) hasonló bevezetési lehetősége (ciklizálása, szabályozása), a levegőztetés eltérő típusai, valamint ciklizálása, szabályozása mind olyan tényezők, melyek a technológiai variációk számát növelik. Hazánk gyakorlatában a világszerte alkalmazott változatoknak napjainkig csak a kisebb hányada került kiépítésre.
Az iszapmaradék kérdése
Tovább komplikálja a rendszer kiválasztását a keletkező szennyvíziszap tovább-feldolgozásának, hasznosításának a szükségessége is (Juhász és Kárpáti, 2002). Kis telepeknél az anaerob iszapstabilizálás (biogáz gyártás) túlzottan drága, ott az utólevegőztetéssel történő (oxikus) stabilizálás szükséges, hacsak nem kellően túlméretezett a tisztító ahhoz, hogy abban az iszapstabilizálás is megtörténhessen. Az így keletkező iszap víztelenítés nélkül csak injektálva kerülhet a talajba, annak a felszíne alá. A talajfelszínre csak a víztelenítést követően további fél éves tározás, érlelés után szabad azt kijuttatni, kiszórni, biztosítva egyidejűleg annak a közvetlen aláforgatását.
A víztelenített iszapokat (primer, szekunder, valamint anaerob rothasztott) ugyanakkor komposztálni is lehetséges. Történhet ez segédanyagokkal, vagy azok nélkül is. Ilyenkor az oxidáció olyan szabad (mintegy 30%) gáztérfogatot tartalmazó, szó szerint halmaz (halom, kupac) állapotban történik, ahol a baktériumok mellett meghatározó szerepet játszanak a gombák és sugárgombák is. Gyakorlatilag az utóbbiak bontják le azokat a cellulóz, hemicellulóz és lignin komponenseket, sejtfal maradványokat, melyeket a baktériumok nem tudnak lebontani. Ezzel előbontott tápanyagot szolgáltatnak a baktériumok egyidejű tevékenységéhez. A humusz kialakításának a pontos részfolyamatai az átalakításoknál még nem kellően ismertek, de évezredek tapasztalata bizonyította az átalakítás tényét, hasznosságát.
Napjaink hulladék újrafelhasználásának tervezésénél ezért fontos a komposztálás tervezése, mert az égetéssel szemben a maradéka nem jelent további környezeti veszélyt, sőt egyértelműen kívánatos a növény- és élelmiszer-gazdálkodásnál (Kárpáti, 2002b). A komposzt hasznosítására azonban a kőrengetegben, legyen az sziklás talaj, vagy nagyvárosi lakókörnyezet, csak igen korlátozott lehetőség nyílik. Az előzőben persze a népsűrűség is kicsi s így a szennyvíztisztítás igénye sem jelentős. Az utóbbinál a szállítási költség irrealitása teheti ugyanakkor célszerűvé a környezet szempontjából kedvezőtlenebb iszapégetést.
Összefoglalás
A hosszútávon fenntartható szennyvízgazdálkodás, szennyvíztisztítás és iszaphasznosítás (tisztított víz és iszapmaradék elhelyezés) biztosítása érdekében a szennyvíz és iszapkezelést a tervezés megindításától szerves egységként kell kezelni. Az iszap hasznosítására, mely magában foglalja a megelőző iszapkezelési lépcsőket és az iszap végső elhelyezését, felhasználást is, a folyadék kezelési vonal tervezését megelőzően készítendő megfelelő koncepciós terv. Az iszap stabilizálásának igényét is a szennyvíz és iszapvonal tervezését megelőzően kell pontosítani az üzemméret és az iszaphasznosítás helyi adottságainak megfelelően. A szennyvíztisztítás és iszapkezelés, elhelyezés, hasznosítás tervezése ennek megfelelően egymástól nem választható el, azokat csakis szerves egységben, a környezet adottságainak a figyelembe vételével lehet optimalizálni.
Hivatkozások
- ATV - DVWK A 131 Munkafüzet (2000) Egylépcsős eleveniszapos berendezések méretezése. ATV 2000 május - Fordítás: MASZESZ, Budapest, 2001.
- Czakó L., Miháltz P. (1993) Trendek és szemléletváltás a szennyvíztisztításban. Magyar Kémikusok Lapja, XLVIII, (10-11) 453-462.
- Juhász, E. - Kárpáti, Á. (2002) Szennyvíziszap keletkezése, kezelése, elhelyezési lehetőségei. (Lakossági szennyvizek aerob tisztítása eleveniszapos és más módszerekkel. Ismeretgyűjtemény, No. 3. Szerk.: Kárpáti, Á) VE, Környezetmérnöki és Kémiai Technológia Tanszék, Veszprém, 18-29.
- Kárpáti, Á. (2002a) Az eleveniszapos szennyvíztisztítás fejlesztésének irányai. I-II. (Eleveniszapos szennyvíztisztító rendszerek és ellenőrzése. Ismeretgyűjtemény No. 2. Szerk.: Kárpáti, Á) VE, Környezetmérnöki és Kémiai Technológia Tanszék, Veszprém, 1-26.
- Kárpáti, Á. (2002b) A szennyvíztisztító - iszapkezelő együttes jövője. (Aerob szennyvíztisztítás vizsgálata, modellezése - anaerob szennyvíztisztító rendszerek - iszapkomposztálás. Ismeretgyűjtemény, No. 5. Szerk.: Kárpáti, Á.) 86-94; Komposztálás. (Szennyvíziszap rothasztás és komposztálás. Ismeretgyűjtemény. No. 6. Szerk.: Kárpáti, Á) VE, Környezetmérnöki és Kémiai Technológia Tanszék, Veszprém, 19-96.
- Kirchner, A., Poeltner R., Kárpáti Á.: Ausztria, Németország, Lengyelország és Magyarország szennyvíztisztítási követelményeinek az összehasonlítása. MHT-VE KmKTT Szeminárium, Veszprém, 1996. május 30. Kiadványkötet (Szerk.: Kárpáti, Á.) 1-9.
- Öllős G. (1991) K+F eredmények. II. Szennyvíztisztítás. AQUA Kiadó, Budapest, p. 1299.
- Sedlak R. (1992) Phosphorus and Nitrogen Removal from Municipal Wastewater - Principles. and Practice 2nd ed., Lewis Publisher, New York, p. 240.
- Seviour, R.J. - Lindrea, K.C. - Griffith, P.C. - Blackall, L.L. (2002) Az eleveniszapos szennyvíztisztítás mikrobiológiája. (Eleveniszapos szennyvíztisztító rendszerek és ellenőrzése. Ismeretgyűjtemény No. 2. Szerk. Kárpáti, Á) VE, Környezetmérnöki és Kémiai Technológia Tanszék, Veszprém, 27-45.
- Sorensen B. H., Jorgensen S. E. (1993) The Removal ot Nitrogen Compounds from Wastewater, Elsevier, Amsterdam, p.443.
- << Előző
- Következő