Bevezetés

A szennyvíztisztítás típusának megválasztását egyik oldalról a tisztítási igény, azaz a befogadóba kibocsátható tisztított szennyvíz minőségi követelményei (jogi előírásai), másrészről a kor tudományos, műszaki ismeretei határolják be. A szennyvíztisztítás lehetőségeit illetően az elmúlt évtizedben számos áttekintő kiadvány került az olvasók elé (Öllős, 1991; Sedlak,.1992; Czakó és Miháltz, 1993; Sorensen és Jorgensen 1993; Kárpáti, 2002a; Seviour et al. 2002;). Ezek alapján egyértelmű, hogy a fejlettebb, nagyobb lakos sűrűségű országokban, napjainkban a szennyvíztisztítás mintegy 90 % -ában eleveniszapos rendszerekkel történik. A szóba jöhető különböző változatokat ezek a kiadványok igen részletesen leírják, a szennyvíztisztítással szemben támasztott regionális követelményeket azonban nem részletezik. Ez országonként és időben is változó. Magyarországon az 1984-től elvileg 2002. december 31-ig érvényben volt, majd lejárta előtt tíz nappal ismét életbe léptetett, vagy 274/2002 (XII. 21.) rendelettel további két évre hatályos rendelkezés 1991 évi EU előírásokkal (271/1991) történő szinkronizálása mintegy 10 évet vett igénybe. Mint hatálybalépése előtti visszavonásából is látható, elkészültével is kellő bizonytalanságban hagyta az érdekelteket. A 9/2002 (III. 22.) KöM-KöViM rendelet ugyanis a korábbitól lényegesen eltérő szabályozást jelentett, melyet éppen a korábbival történő összehasonlításával lehet kellően elemezni, értékelni, bár ezek után kérdéses, hogy érdemes-e. Hogy 2005 -től mi lép érvénybe, az utóbbi időszak szennyvíztisztítási jogszabály alkotási gyakorlata miatt talán még kevésbé érdemes találgatni.

A szennyvíztisztító típusválasztása az elvi lehetőségeken túl a megfelelő hazai háttéripar lehetőségeinek is függvénye, bár éppen most kezdődik az az időszak, amikor a külföldi vállalkozók is nagy eséllyel indulhatnak versenybe ezen a területen. Az áttekintő csak az elvi lehetőséget elemzi. A végső döntés ezen túl a mindenkori hazai jogi és gazdasági szabályozás (központi támogatási rendszer) függvénye is.

A teljes cikk letölthető az alábbi linken: A szennyvíztisztítás követelményei és a tisztítótelep típusválasztási lehetőségei Magyarországon

A szennyvizek keletkezése a lakosság életvitelének szükségszerű következménye. Ahol az emberek főznek, edényeket mosogatnak, tisztálkodnak, mosnak, s ahol a toalett a lakásukban van, szennyvíz keletkezik. Az így keletkező vizek azért szennyvizek, mert felhasználásuk során szennyező anyagok is kerülnek bele. Mivel a hazai lakosság 98 %-a központi vízellátásról kapja a vizet, ilyen hányadánál a szennyvíz nem a víz kivételi helyén, a víz forrásánál keletkezik. Az emberi vízhasználatnak éppen ez a legnagyobb problémája. Más területekről származó ízet szennyez el, melyet azután a felhasználó környezet igényei szerint kell megtisztítani, s a tisztított vizet és tisztítás maradékát (szennyvíziszap, rácsszemét, homok) a tisztító közelében kell elhelyezni, lehetőleg úgy, hogy legkevésbé zavarja a lakókörnyezet lokális természeti egyensúlyát.

A szennyvíztisztítás fő feladata mégis környezetünk egészségének a biztosítása, a vízzel terjedő betegségek visszaszorítása. Ezen túl lehetővé teszi, hogy a tisztított vizet és annak növényi tápanyagait, ahol arra szükség van, ismételten hasznosíthassuk. Az emberek által elfogyasztott fehérjék nitrogén tartalmának közel 80 %-a (napi 10-11 gN/fő), és napi foszfor fogyasztásának mintegy 50 %-a (1 gP/fő) a vizelettel kerül ki szervezetükből. Ennek a növényi, vagy talajtápanyagnak az újrahasznosítása azért igen korlátozott, mivel az a szennyvízzel hígulva nagy víztérfogatokban jelenik meg.

A teljes cikk letölthető az alábbi linken: A szennyvíztisztítás környezetbarát lehetőségei ritkábban lakott térségekben

A lakossági szennyvizek tisztításának története

A lakossági szennyvizek mennyisége, minősége az emberiség életvitelével együtt változott. A legutóbbi két évszázadban vált egyértelművé, hogy elhelyezését, ártalom-mentesítését, az általuk okozott problémát valamilyen szabályozással kordában kell tartani. A fejletlenebb országokban nagyon sok helyen még ma is előfordul, hogy a szennyvizek magában a vízfolyásban keletkeznek, hiszen a lakosság ott tisztogatja a ruháit. Ha már fúrt kútból történik a vízellátás, vagy akár vízvezetékes is legyen a vízellátás, a szennyvíz elvezetés még nincs szükségszerűen kiépítve, azaz semmilyen gyűjtőcsatorna rendszer nincs. Ilyenkor természetes, hogy a szennyvizet a legközelebb eső felszíni befogadóba vezetik be. A ritkán lakott területeken ez még ma is elég széleskörű gyakorlat, de megfigyelhető a fejlődő országok olyan nagyvárosaiban is, mint Kalkutta, Bangkok, Manila vagy akár Dzsakarta. A szennyvizek talajra történő kiöntözése, vagy különböző vízfolyásokba történő bevezetése mindaddig nem okoz különösebb problémát, amíg a talaj mikroorganizmusai, illetőleg a vízben élő különböző baktériumok révén rendelkezésre álló öntisztító kapacitás képes feldolgozni a szennyező anyagot.

Az urbanizáció folyamatos növekedésével mind a fejlettebb, mind a fejlődő országokban az életvitel úgy módosul, hogy egyre nagyobb mennyiségben történik a szennyvizek összegyűjtése. Bár a szennyezőanyag koncentrációk nagyon eltérő mértékben alakulhatnak, esetenként igen nagy koncentrációk is jelentkeznek. Ilyen nagy mennyiségben keletkező szennyvizet már semmiképpen nem lehet a talajra öntözni tápanyag-tartalmának hasznosítására. A szennyvizek tisztítása így megfelelő műszaki lehetőséget igényelt, hiszen a terhelés rendszerint a befogadók öntisztulási képességét messze meghaladja. Az ilyen igény következménye lett a különböző bonyolultságú és jellegű mesterséges tisztítási módszerek – mint a mechanikus, kémiai és fizikai tisztítások – kiépítése.
A teljes cikk letölthető az alábbi linken: A szennyvíztisztítás kialakulása, fejlődése napjainkig

A lakossági szennyvizek sokféle növényi és állati eredetű, de az ember által részben átalakított szerves anyagot tartalmaznak. Mellettük mintegy 5-8-szor kisebb koncentrációban vannak azokban a növényi élet számára elengedhetetlen ammónium, valamint foszfát. A növények makro-tápanyagai közül a kálium ugyanakkor az előzőekhez képest a szükségesnél lényegesen kisebb arányban van csak a szennyvízben.

A szennyvizek szerves anyagainak egy részét (cukrok, fehérjék, zsírok) az anaerob mikroorganizmusok metánná és széndioxiddá tudják alakítani, ami azok energiatartalmának az ismételt hasznosítására elvileg lehetőséget ad. A kis koncentrációjuk miatt azonban a gyakorlatban a közvetlen út a hideg vízben igen lassú átalakulási sebesség miatt nem gazdaságos. Az aerob mikroorganizmusok velük szemben a szerves anyagot a környezeti hőmérsékleten is (10-25 oC) mintegy 50 %-ban széndioxiddá alakítják, s az oxidációnál nyert energiával a további hányadból saját sejtanyagot építenek ki. A szerves anyag oxidációja persze tovább mélyülhet, hiszen a sejtek "éheztetésével" (relatív szerves anyag ellátottságuk), elhalásával az élő sejtállomány csaknem teljesen felemészthető. Az iszapba ilyenkor már csak a bonthatatlan részek és sejtfalmaradványok kerülnek. A gyakorlatban éppen az eredeti formájú, vagy alig átalakított lebegő szerves anyag, valamint az intenzíven szaporodó, energiadús biomasszaként szeparálható oldott részek anaerob átalakításával (mezofil iszaprothasztás) nyerhető ki fajlagosan a legtöbb energia a szennyvíz szerves anyagaiból.